Sárga Hó

Annak az autónak a visszapillantótükrében látni magad, amelyik nem vett fel, olyasmi lehet az, amikor már tudod hogy meghalsz, és hogy hogy viselkedsz. Vagy amikor tudod, hogy belezúghatsz valakibe, de hiába, mer ő nem fog beléd. És akkor döntetsz hogy hogy viseled. A végeredményen nem változtat. De azér mégis más úgy meghalni mint egy ribanc, vagy úgy mint egy őreg fa lassan kikorhadni. Az mégiscsak elegánsabb ugye.
Csak most azt nem tudom, hogy bele kell-e zúgni abba a valakibe, vagy nem. Csak elzárni a csapokat a szívben és elengedni. Elkezdjél-e futni a kocsi után, hogy még jó sokáig látszódjál a tükörben, amig el nem esel, vagy csak úgy álljál, és menjél őssze a rövidülés miatt, és az első kanyar után tünjél el?
Nem egyértelmű egyébként.
Mer ugye van büszkesége is az embernek. Az igaz.
De van a szíve is ugye.
És hogyha betapasztod a kis lyukakat rajta, akkor eléggé szétmarják belülről a savak. Kívülről meg megkérkesedik. Eddig mindig szarul jött ki, ha megéltem a dolgokat nem törődve a saját magamra vonatkozó következményekkel. Mégis, most is szivesen nézegetném magam még a visszapillantóban.
Csakhogy futni is kell ám. Erőlködni. És azt csak úgy lehet, hogy közbe ott van benned a pici remény, hogy csak meg áll az a köcsög, töküres volt hátul. És akkor most hazudjak magamnak? Csak ez a bajom a dologgal. Különben egyértelmű, hogy ugrok. Dzseronimó.
Mer ugye az is hazugság hogy csokitorta. Az élet nem családi film. Figyeld a karikát.